Addig se eszik
(amíg nyilatkozik – magyar ember evés közben nem beszél)

Pirospozsgás, jóltáplált, bennfentes majomkák a tévében, reflektormelegtől ernyedten nyafognak Bödőcs könyvéről, fenekük alatt az irodalmi ká­non, szájukon a fanyalgás, végre a leánykama­jomkából kicsusszan az első dicséret: „Az a jó ebben a könyvben, hogy nem kell az egészet el­olvasni”. Ez nem vicc! ám az igazi nevettető át­tételesen is bír röhögésre ingerelni. Viccé majd akkor válik, ha Bödőcs kabarétréfát ír belőle, kedves kolléga, az irodalomkritika tálcán kínálja a jobbnál jobb poénokat!

Mi leszel, ha nagy leszel

– Mi leszel, ha nagy leszel, kisfiam?
– Író.
– Aha. Aztán van átütő tehetséged?
– Nincs.
– Nyelvünk zsonglőrje vagy?
– Nem.
– Lebilincselő történetek kitalálója?
– Az sem.
– Megvalósítod az olvasók legtitkosabb vágyait?
– N ne em.
– Formaművész, botrányhős, celeb?
– N n n e e e m m m.
– Hát akkor mi az istencsudája?
– Őszinte.
– Hajaj! Édes fiam, az Isten irgalmazzon neked!

A Csajszi én vagyok

Ide figyelj, ha velem beszélsz, nem egy csajszival van dolgod, a Csajszi én vagyok! Sudár, bátor, szép, vonzó, okos, erős, művelt, illatos, olyanokat tu­dok mint heteronormatív, éles elme, sasszem, a mellem se piskóta, Ős Napkelet ilyennek álmo­dott, hát csak hátrább az agyarakkal, mi, már­mint hogy agarak? azokkal is, azokkal pláne!

Jössz te még az én utcámba

– Kicsit nem figyelsz, úgy meg leszel írva, hogy a fal adja a másikat, halljam, mi a neved
– Judit, a Bartók úr küldött, csak a kulcsér jöttem
– Állj be szépen a többihez, és téged hogy hívnak
– Mózes, Kánaánból
– Melyik Mózes melyik Kánaánból
– Az a Mózes abból a Kánaánból
– Ebbe Kánaánba székely Mózesek járnak, ne lá­batlankodj itt
– Te ki vagy
– Nagyra de legalább valamire vágyó, életúttal ellátva, meg tetszik látni, nem bánja meg
– Jöhetsz, hát te
– Álmomat dédelgetem, nem akar aludni
– Te is jöhetsz, fogadóórának vége, prédát im­már magam keresek.

Szerzőnk csőre tölti tollát, cserkészni indul, futás, fusson ki merre lát!

Csendélet szűkös kínálattal

– Gabikám, a nagyi egyszer már meghalt.
– Na és, tilos többször meghalni?
– Te Gabi, a ragasztónyalás is megvolt már.
– Jól van na, de olyan cuki.
– Fehér ruhás ejtőernyősök sokszor ugranak.
– Szeretik megmutatni szép új ruhájukat.
– Nyúl hátán nyúl...
– Kekeckedsz? Ezek az én dobozaim, nem, várjál, mindjárt eszembe jut, megvan, szóval ezek az én toposzaim.
– Aha. Így már egészen más!

Oly szomorú penésznek lenni

Jól tartotta magát, nem görbítette meg az orosz­lánszagú történelem. Alatta halványan türemke­dett a létét igazoló kontúr, a régi kép hűlt helye. Akkor vitték át az udvari szobába, amikor attól lehetett tartani, hogy egy ablakon betévedt golyó kárt tehet benne. Amúgy is el akarták takarni azt a kezdetben Indiára emlékeztető, később délamerikányira duzzadó, mára elafrikásodó pe­nészfoltot, ami egyre zabálta a lakás forgalmi ér­tékét. De a szagát nem lehetett eltakarni, sajtok, lekvárok, vigyázzatok a stelázsin, a penész él és élni akar!

Útikalauz feltörekvő leépülők számára

Jut eszembe, már akkor se jutott eszembe, mi is történt ott, akkor, legalább arra emlékeznék, mi­kor volt, amikor nem jutott eszembe, az bizo­nyos, hogy szerda. Nem, kedd. Péntek? Megvan, mégiscsak szerda, akkor szoktam visszaváltani az üres üvegeket. Összeomlok, nem igaz, már régen nem váltom vissza. Délután az Andrássyn szembejön egy nő, rám néz, fölsikolt, szűzmári­ám, keresztet vet, elbiceg. De ismerős, ki lehe­tett? Volt tanítvány? Nem hiszem, ráncos volt, bottal járt, olyan öreg nem lehetek, tényleg, hány éves is vagyok, negyven, ötven? talán a lányom, a vonásai mintha, nem, az se lehet, csak a képze­let űz velem gonosz tréfát, ezek szerint anyám lehetett, hogy megváltozott! Mit nyüzsögnek itt ezek a kisemlősök? Egérpurparlé, hess, vagy be­rácsoztatlak!

Másnap mondja a házmesterné, maga csak ne sajnálgassa itt magamagát. Jó, jó, persze, persze, de akkor hogy a búbánatba lesz ebből regény, írt már maga regényt, jóasszony, na látja.

Másik halál? saját halál van, de azt a szemfüles Nádas már megírta, persze, szívinfarktus jókor, jó helyen, jól túlélve, így könnyű. Másik halál jól hangzik, maradok ennél, magamat ezért ki nem nyiffantom, duzzad bennem az életmű!

Huncut Windows pórul jár
– kicsinyek számára átdolgozta OJD –

Hol volt, hol nem volt, ott, ahol a malac malacko­dik, nem is akárhogyan, és a kis Túr siet anyja kebelére, nem is akármilyen okból, volt egyszer egy hatalmas, kék színű hal, úgy hívták Win, ap­ja egyetlen gyereke. A nagy kék hal álmosan né­zegette a képernyőjén föl-alá mászkáló, eltűnő, felbukkanó manó­kat, le-leszedett egyet-egyet, de már unta, új játé­kot szeretett volna, olyat, amihez képest az összes eddigi játék csak játék. Törte, törte, törögette halfejét az iszapba, mint rendsze­rint az egykék, ha ‘lálmél­kodnak (=elálmélkod­nak – népies), míg kifun­dálta a rendjét s módját, még egy lapáttal rá kell rakni, még kettővel, sok­kal, rálapátolni, amíg ki nem esik kezéből a lapát. Rögtön hozzálátott a lapátoláshoz, s addig-addig hány­ta, emelgette, hányta, emelgette, s még, míg szívét körülfonta a fagy, kép­ernyője teljesen elké­kült, a kószáló manók hűlt helyén krikszkraksz felirat díszel­gett, ő pedig jégkockaként koppant az óce­án mélységes-mély fe­nekén. Kedves gye­rekek, ha nem akartok úgy járni mint Win bácsi, a kék hal, álljatok meg a lapátolással, idejében.

Ha még nem vagytok álmosak, kettyintsetek ide:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kék_halál

Doktornő, a maga szíve sose fáj?
– esettanulmány –

A férfi gondolt egy nagyot. A nő meg sok kicsit.
Ezekbe aztán a férfi szép lassan bele is rokkant.

A férfi azt mondta a nőnek: gyere velem, nem jársz rosszul.

A nő így felelt: veled megyek s rosszul jársz. Így is lett.

A terapeuta megkérdezte a férfit: mit mondtál neki. Azt mondtam, jöjjön velem, nem jár rosszul. Helyes. ez így van rendjén. A nőt is megkérdezte: mit feleltél. Mondtam, hogy vele megyek s rosszul jár. Helyes, ez is így van rendjén. Tízezer lesz plusz áfa, mert az is úgy van rendjén.

Pinagyár
vagy hol a boldogság mostanában

Mottó: Nagynak lenni minden hülye tud, de kicsinek! Ahhoz kurázsi kell.

Reggelente, amíg Boriskám lefőzi a kávét, becso­magolja az uzsonnámat, lesétá­lok a fjordpartra, felidézem gyermekkorom trau­máit, csupa meg­hitt lelki defektemlék. Majd elbi­ciklizem munká­ba, a gyárban az irodán vagyok, a beérkező pa­naszokat kell összevetnem a MEO jelentésekkel, majd továbbítani a főosztályra. A gyerekek is jól vannak, a nagyobbik felfújható jegesmacit kért Hóünnepre, ha a jutalomosztás az előző évtize­dekhez hasonlóan alakul, meglesz, talán még egy elektromos pumpa is belefér. Nem is mondtam, a pina itt kábelcsatlakozót jelent, tehát helyesen ká­belcsatlakozógyár. Este, ha letettük a gyerekeket, Boriskával kézen fogva elsétálunk a köves útig és vissza, ilyenkor szavalok neki észak költészeté­nek gyöngyszemeiből és – csak halkan írom le, nem kenyerem a nagyzolás –, néha saját verse­met, ma például „A te szád mézesbödön” kez­detűt. Odahaza a gyerkőcök egyenletes, békés szuszogása ringat álomba, szóval az életünk kész regény!