Könnycsepp a Hadak Útján
Fél évszázada, május tizenhetedikén, szerdán délután tizenhét harminckor, amikor jó szokásom szerint éppen felfigyeltem a rádió hírolvasó bemondójának különös megindultságot tükröző hangjára, s felhangosítottam a készüléket, hadd vigye a Dél-Dél-keletről felkerekedő, leírhatatlan, dehogy! a jó makói vereshagyma szeptemberi másodvirágzásának félreismerhetetlen és általam oly kedvelt illatát hozó szél az ékes maori nyelven felzengő hír-kiáltást a szárnyán; súlyos esőcsepp hullott a felettünk hatalmasan tornyosuló háromszázhetvenezer éves maori bambafenyő alulról harmadik ágáról Asszonyom jobb vállára, majd kisvártatva az előzőhöz hasonló, talán még súlyosabb, már-már ólmos csepp Asszonykám bal vállára. Aztán bal válláról a jobb vállára, sej-haj, beleszomorodtam az immáron úgy látszik, megváltoztathatatlanba! Rángat minket a Sors mind a két kezével! Egyik földrészről a másikra, hotel, taxi, díszvacsora; megszokhatatlan ez számomra! Nekem már mindig keserű marad ez a keserű kenyér! Egykedvűen ballagtam szállásomra, befordultam a konyhára, jobbra, mert balra a fürdőszoba volt, megkevertem a fazékban bugyogó levest, a barnásra színeződött, ráncossá főtt kis kezet visszadugtam a fedő alá. Emberpróbáló idők járnak! mondta Sir Winston, már a vacsoránál. Őkegyelmessége nemegyszer kereste fel szerény hajlékunkat, hogy ebben-abban tanácsomat kikérje, amit szívesen meg is tettem neki.