Seiobus de profundis

– mondattöredék –

a rendező átszellemülten igazgatta a tatami szélén csüngő ipponokat, távolabb lépett, némi szemlé­lődés után visszatért, keze alig látható mozdulatával odébb billentette az egyik ipponkát, majd szemét le nem véve róla, három lépést hátrált, ekkor ütközött belém „önt ez a tevékenység bizonyára lenyű­gözi” „valóban” szóltam a kölcsönös meghajlások után, s jóllehet, a nekimenés következménye­képpen meg­hajlásaim száma eggyel több volt az övéinél, szinte azonnal megértettük egymást csakúgy, mint az ipponok, amik egymást nagyra becsülve, egyetértésben csüngtek a tatami szélén, immár helyes elrendezett­ségben, amiáltal a kusza világ is rendezettebbnek tűnt fel, bár erre más ok nemigen mutatott, mindazonáltal nem megfeledkezve azokról az életelemekről, amelyek mást s mást mutat­nak, íme, a szépség nem múlik, a szépség felismer s felujjong s önmagára lel bennem, kezdő tatamirendezőben, a tökéletesség bátortalan pedzőjében, akiben éppen gyűlik a vágy a balról felőlem számolva kétszáz­kilencvenedik ippon leheletnyivel való odébb biggyesztésére, s mindhár­man bólin­tanak, mármint a szépség, a tatamirendező és a balról kétszázkilencvenedik ippon, utóbbi mintha maga is igyekezne odébb veszkelődni, szinte már odébb is van