Tanárnő kérem!

– irodalom óra –

– Mi szükséges ahhoz, hogy kibírjuk a kibírhatatlant, elviseljük az elviselhetetlent, Dragomán!
– Hát, izé, szóval, mármint, egyébként, amúgy, mindazonáltal, hovatovább, tanárnő, én készültem
– Ülj le! Esterházy, ne piszkáld az orrod, állj fel, mi történik a hősnővel?
– Tanárnőnek jelentem, a hősnő XXXXXXXX XXXXXXXX
– Gyere ide, tartsd a kezed.
– Jujj!
– Szóval mi történik a hősnővel?
– Fáj neki, szenved?
– Rendben, leülhetsz.
– Péterfy, menj a táblához, írd fel a választ, hárombetűs szó, az első H, az utolsó T, a középső I.
Kréta csikorog a tábla széltében-hosszában: „H · · · T”, visszaballag középre: „H · I · T”
– A miheztartás végett, Bereményi, olvasd össze!
– Jelentem, hit! Hit parádé, luxemburgi rádió
– Elég! Krasznahorkai, foglald mondatba!
(A nebuló még a mondat felénél sem tart, amikor az alélt, hosszabb ápolásra szoruló pedagógust kiviszik. A tanáriban izgatott hangok: „Mi történt?” „A Krasznahorkait szólította fel mondatba foglalásra.” „Jézus, Mária!”)

Bébibugi

A Luxus Áruház előtti telefonfülke előtt, még a sorban állás előtt, de már a tantuszok zsebünkben keresgélése után pillantottuk meg. A látványtól elálló lélegzetű Simli kezéből szétgurultak a tan­tuszok. Nem szedegettünk, néztünk. Bámultuk a lépésére emelkedő és süllyedő hajbozontból rep­kedő szotyolahéjakat, a combján feszülő ere­deti Levi's-t, csak neki volt ilyen, IKKA csomag­ban kapta. Mire felocsúdtunk, eltűnt a látomás. Ez az én anyám, böktem ki lassan, vagy nővérem vagy nagymamám vagy ilyesmi. Most mi lesz? Hol lesz a mi? Csen­des? Ibolya? Kárpátia? Bástya? Csarnok? Nem. Bajtárs. Ott csak három hatvan egy korsó. Te, az a kenyér! Tényleg, akkor mindegy, ez na­gyon mindegy, egy szép mindegy, ez a mi mindegyünk itten, pam-param. S mentünk serényen, meg-meg­állva, némán, anyánkról dúdolgatva, aki éppen az imént húzott el a Luxus Áruház előtti telefonfülke előtt, s szétgurultak a tantuszok.

Seiobus de profundis

– mondattöredék –

a rendező átszellemülten igazgatta a tatami szélén csüngő ipponokat, távolabb lépett, némi szemlé­lődés után visszatért, keze alig látható mozdulatával odébb billentette az egyik ipponkát, majd szemét le nem véve róla, három lépést hátrált, ekkor ütközött belém „önt ez a tevékenység bizonyára lenyű­gözi” „valóban” szóltam a kölcsönös meghajlások után, s jóllehet, a nekimenés következménye­képpen meg­hajlásaim száma eggyel több volt az övéinél, szinte azonnal megértettük egymást csakúgy, mint az ipponok, amik egymást nagyra becsülve, egyetértésben csüngtek a tatami szélén, immár helyes elrendezett­ségben, amiáltal a kusza világ is rendezettebbnek tűnt fel, bár erre más ok nemigen mutatott, mindazonáltal nem megfeledkezve azokról az életelemekről, amelyek mást s mást mutat­nak, íme, a szépség nem múlik, a szépség felismer s felujjong s önmagára lel bennem, kezdő tatamirendezőben, a tökéletesség bátortalan pedzőjében, akiben éppen gyűlik a vágy a balról felőlem számolva kétszáz­kilencvenedik ippon leheletnyivel való odébb biggyesztésére, s mindhár­man bólin­tanak, mármint a szépség, a tatamirendező és a balról kétszázkilencvenedik ippon, utóbbi mintha maga is igyekezne odébb veszkelődni, szinte már odébb is van

Balkezes

(Anna Metaksza perselye)

Anna nevét Marianne Kotonka ezredestől kapta, aki egyszer rányitotta a hágón parkoló, görögből németbe tartó kamion hátulsó ajtaját, amint éppen Mustafa Mukkerman egyengette vele a fagyott húsokat. Kotonka kivárta az utolsó csülökrezdülést, akkor intett a határvadászoknak. Anna a juta­lom konyakot magával vihette. Azóta a körzetben nehezen nélkülözhető gumidarabkákat tartja a pa­lackban, hetente leönti róluk a vizet s pótolja friss, kakukkfűvel illatosítottal, így biztosítva a gyűjte­mény újrahasznosíthatóságát. A régi vizet a ház körül terebélyesedő sáfrány színű pálmák gyökeré­hez önti, Sinistrán senkinek nincs Annáéhoz fogható pálmaligete.