Gyere ülj kedves mellém
(Frédi, Béni, Guminéni)
Frédi és Béni félig már átöltözve utcaiba, Frédi még munkaprémben, Béni már a cipőjét fűzi, fájrontra várnak a kőfejtőben. Hétkor felbúg a sziréna, a két barát bólingozni indul az alkonyszagú naplementében. Itt a kugligolyót is belepi a mindenüvé lerakódó kőpor, két gurítás között törölgetni kell. A tüdőben felhalmozódott port krákogás utáni sercintéssel, harákolás utáni csulázással, a torokra tapadt részt sörrel intézik el errefelé évszázadok óta. Kő, papír, olló? Frédi nyer, ma is ő viheti haza Guminénit. Béni igazságérzetét borzolja a fintorgó sors, háromszor egymás után zsinórban! de nem mutatja. Ne fújd túl, elég, ha melle, fara megvan, sarkára vigyázz, kis repedést láttam rajta legutóbb. „Legutóbb”, ezt jól kihangsúlyozza. Frédi rá se hederít, felkapja Guminénit s megy. Húsz év múlva hintőporba hajtogatva találtam meg a nénit, akit hiába keresnénk a családfán, jobb sarkán ragasztás, dugóját vékony cukorspárgával kötötték köldökéhez. Töprengtem, Frédi bácsi vagy Béni bácsi helyére telepedjek, végül Béni bácsi hűlt helyét foglaltam el, ő ugye kevesebbszer. Igaza volt, nem kell túlfújni.